(Frissítés: kicseréltem a képet, most megnyílik, de nagyon vacak minőség, ne képzeljétek, hogy ilyen a quiltem, mintha a kutya szájából szedték volna ki. Majd fotózok jobbat.
40 perce nyaszakodom vele, de valamiért a bejegyzés közepén nem hajlandó kinyitni, csak, ha itt van elől...)
Sokat gondolkodtam. Azt hiszem, ez volt a legnehezebb mindannyiónknak, hiszen ezt a tájat tényleg ismerjük, tudjuk a sztrereotípiákat, ismerjük a népművészetet, és főleg a textilművészetet. Egy másik országnál Nem hibázunk, hiszen nem is tudjuk megismerni annyira, hogy érezzük, ha hibázunk.
Rengeteg ötletem támadt, mindben volt egy kis hézag.
Az első a Magyar népmesék c. rajzfilm főcíme, nagyon kedves nekem, de mivel abban tényleg az a poén, hogy a madárka szájából előtünnek a motívumok, letettem róla. Aztán jöttek a mesehősök, de az sem igazán tetszett.
Végigrágtam a jelképeinket, de biztos voltam benne, hogy páran megcsináljátok (bejött), ezért letettem róla.
Következett nagy szívemszottya: Vasarely. Na, ő aztán magyar (bár ezt csak én akartam hinni, mert azért nagyrészt Franciaországban alkotott a drága...) és ráadásul annyira régóta szeretnék varrni egy Vasarely-koppintmányt. Na, de A4-ben? Na, itt visszahőköltem. Az megint csupa ragasztás, semmi varrógép, ugrott a téma (pontosabban tartalékossá vált).
Aztán elgondolkodtam magamon.
Én egy igazi tősgyökeres pesti lány vagyok. Még a nagyszüleim is Pesten laktak...
Nekem Magyarország nagyrészt Budapestet jelenti. ÉN szeretem Budapestet. Akkor miért nem varrok Pestről? És ekkor bevillant a kép, amit minden egyes elutazásomkor annyira várok: visszajönni Pestre, átjönni a Lánchidon.
Ha hiszitek, ha nem, ha valahonnan jövünk haza kocsival, 10-ből 9-szer át kell mennünk a túlpartra, és ezt mindig a Lánchídon tesszük. És legalább 9-szer este.
És én már az alagútnál kukkolok előre, mert egyszerűen 40 év alatt sem sikerült betelnem az esti Lánchíd látványával. És amikor átérünk, folyamatosan bámulok körbe-körbe a városon, hogy mi változott itthon, amióta nem voltunk itt (ha ez csak 3 nap, akkor is másnak látom a várost).
A gyerekek már egészen apró korukban megszerették az oroszlánokat, s látom az arcukon az izgalmat, amikor kanyarodunk a Roosevelt téren a hídra, hogy mindjárt jönnek az Oroszlánok...
Ez az izgalom van az én arcomon is minden áthajtáskor. Még a két végén lévő dugó sem szokott felizgatni... :)
Tehát végül is csak választottam egy jelképet, vagyis képeslaptémát, ügyesen ellentmondva magamnak, de legalább megpróbáltam megfogni azt a látványt, amit én szeretek benne legjobban.
Nem vagyok elégedett, sajnos nem volt elég türelmem hozzá, ezért nem lett olyan, mint vártam. De azért majd megszeretem... Rátét és sok tűzés. Büszkeséggel jelenthetem, hogy VOLT olyan sk.festésű anyagom, ami ilyen szép aranysárga. Azért a végén itt-ott megtuningoltam egy kis krétával.
A szegés kényszer, sajnos a láncot mindkét oldalnál kisebbre csináltam, mint kellett volna, ezért kénytelen voltam kicsit szélesen bekeretezni.
És így lett belőle képeslap. :)))
