Na, most, hogy már tudom hogy hogy kell bejelentkezni, leírom, hogy zajlik nálam a kulturaquiltek projekt.
Mikor Ildi írta, hogy Kuba, öt perc mulva tele voltam ötlettel, két munka is kész volt a fejemben, az egyik az Öreg halász és a tenger, (leírhatom, mert nem csináltam meg) előtérben fehéren villogó cápafogsorokkal, középen a hal csontváza, hárul a parányi ember sziluettje.
Aztán eltelik hat hét, és bele se dugtam az orrom az egészbe.
Aztán itt az utolsó hétvége, és muszáj.
Előszedem a rongyaimat. Semmi ötlet, hogy hogy is kéne.
Felrollnizom ami eddig hajtogatva volt. Semmi.
Kipezsgetek egy magnéziumot. Hátha. Nem.
Megnézek a neten 82 roncs autót. Megnézem a leveleimet. Elolvasom, amit tegnap én írtam. Megmorgom a fiukat, hogy már megint a TV előtt ülnek. Elolvasom a gombás topikon, ki milyen gombát szedett. Az amarilliszesen hogy kinek mi nyílik. Meglocsolom a sajátjaimat. Megnézem kijött-e már a petrezselyem.
Közben azért legalább már felvasaltam a kétoldalas vetexet. Keservesen kimérem mekkora az az A4-es. Aztán alszok rá egyet.
Reggel elkezdem a legkönnyebb résszel, és lefotózom. Ó ez egész jó. Megtűzögetem, még jobb. Már nem hallom mi megy a Slágerrádióban. Imre kérdi mi lesz az ebéd. Már megint éhes vagy? Nem de beadtam az inzulinom. Ja, akkor tényleg. Egyetek valamit. Én most gondolkozok. Lentről a szomszédasszony hangját hallom, remélem Imréhez jön. Nincs szerencsém, a feje fáj. Imre mérd meg a vérnyomását. Én most a táncosnők ruháját csinálom. Jajj de kis aranyos. Egész jó a képen is. A fenébe is hogy kell a rozsdát csinálni. Nem, biciklizni se megyek. Tényleg süt a nap. Jó majd este elmosogatok.
Kész. De mi a fenének hagyom az utolsó hétvégére.